Január 10.-éig egymást követték még a programok, események. Ez idő alatt még Magyarországon tartózkodtunk, barátokat látogattunk, vagy éppen ők látogattak minket, de közben már pakolásztam a bőröndöket is.
Január 9-én, egy szép vasárnapi napon megvolt Szaminak a keresztény közösségbe való befogadása, bemutatása, vagyis a keresztelő. Szerintem nagyon jól sikerült. Már előtte való nap sokat sütöttünk, főzöcskéztünk, készültünk. Maga a szertartás is jó volt, gitáros mise keretén belül zajlott. És utána az ebéd is jó volt. Ja, és hogy ki ne felejtsem, a keresztmami "címet", hivatást Tilda húgom érdemelte ki. :) A nagy eseményen apu sajnos nem lehetett ott, de csak azért, mert éppen Svédországba volt fuvarja. Micsoda véletlenek. Vagy inkább a gondviselés.....na ezt nem arra a részére írom, hogy nem lehetett ott az ünneplésen, hanem arra, hogy így ismét nem kellett púposra megrakott bőröndökkel, sok pluszkilóval küszködni, hanem a csomagjaink, ajándékjaink nagy részét haza tudták ők hozni autóval.
11-én reggel időben keltünk, hogy a csomagokat áttudjam még nézni, és a két kicsi lánnyal el tudjunk készülődni mire indulni kell. Nem olyan egyszerű dolog útnak indulni két aprósággal, de persze minden megoldható. Fél 9-kor hagytuk el Mór határát, abban a reményben, hogy idén még jövünk! Remélhetőleg a nyárba bele fog férni egy kis hazalátogatás a melegebb éghajlatra! Na jó, a Svéd nyarak sem olyan szörnyűek, nem kell nyáron bundakabát, sőt mi több, le is lehet égni a napon, ha nem olyan az időjárás, mint az első, 2007-es nyarunkon volt. Akkor azt mondtam, ha minden nyár olyan lesz, akkor költözök is haza. De szerencsére annál csak jobb volt eddig. Na de kicsit elkanyarodtam. Szóval kezdetét vette a visszautazásunk. Ahogy megértünk a reptérre, beállt Ati a sorba a csomagleadásnál. Még jó, hogy van egy ablak, ami a "bag drop-off" néven fut, azaz akik már otthon internetről beregisztráltak, azaz kinyomtatták a beszálló kártyáikat, azoknak csak oda kéne beállni, és leadni a csomagot. Na, Magyarországon ez csak a kiírás alapján van így......de ott már mindenki állt minden ablakhoz, magyarul nem voltunk sokkal előrébb. Alexa már igencsak hangot adott annak, hogy ő bizony megenné a főzelékét. De most már kivártuk, hogy Ati sorra kerüljön a csomagokkal, majd a büfénél leültünk, és megetettem az éhes gyereket, és futtában én is ettem egy zsemlét. Majd mentünk a fénykapuhoz. Ott szerencsére előre engedik azokat akik gyerekkel, babakocsival mennek. De mire beértünk, szinte lecsesztek minket, miért nem jöttünk előbb, mert egy autóbusznyi ember már kiment a repülőgéphez. Hát miért?, mert a gyerek üvöltött hogy éhes. Történetesen azt hittük, még rengeteg időnk van, mert 12:40-re volt kiírva az indulás, ehhez képest 12:10-kor már itt "parádéztak" ezen a dolgon. Mindegy, jutott hely nekünk is a gépen! :) A gyerekek aránylag jól bírták a 2 órás repülőutat. Szami volt fáradt már a végére, így leszállásnál már üvöltött, de hát van ez így. Mikor beértünk a terminálba, gyorsan a két csemete tisztába tétele következett részemről, apuka meg várta a bőröndjeinket. Kint már várt minket a barátnőm a saját autónkkal. Amúgy itt említeném meg például, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy ennyi magyar barátunk van itt, akikre mindig számíthatunk, bármi segítségre van szükségünk.
4 körül már itthon voltunk a mi kis családi fészkünkben, ahol itt várt minket apu és a Miki. :)
Furcsa volt egy hónap után újra itthon lenni, de mégis jó érzés. Ugye mindenhol jó, de legjobb otthon. És nekünk már ez az otthonunk!
Új év, új remények, áll a címben is. Attila már 13-án ment állásinterjúra! Azt mondta nem volt könnyű, hogy 4 ember előtt kell "szerepelnie", ráadásul svédül és angolul, és még csak "eredmény" sincs rögtön. 2-3 hét mire megtudjuk mi van, de nagyon bizakodóak vagyunk!
Január 9-én, egy szép vasárnapi napon megvolt Szaminak a keresztény közösségbe való befogadása, bemutatása, vagyis a keresztelő. Szerintem nagyon jól sikerült. Már előtte való nap sokat sütöttünk, főzöcskéztünk, készültünk. Maga a szertartás is jó volt, gitáros mise keretén belül zajlott. És utána az ebéd is jó volt. Ja, és hogy ki ne felejtsem, a keresztmami "címet", hivatást Tilda húgom érdemelte ki. :) A nagy eseményen apu sajnos nem lehetett ott, de csak azért, mert éppen Svédországba volt fuvarja. Micsoda véletlenek. Vagy inkább a gondviselés.....na ezt nem arra a részére írom, hogy nem lehetett ott az ünneplésen, hanem arra, hogy így ismét nem kellett púposra megrakott bőröndökkel, sok pluszkilóval küszködni, hanem a csomagjaink, ajándékjaink nagy részét haza tudták ők hozni autóval.
11-én reggel időben keltünk, hogy a csomagokat áttudjam még nézni, és a két kicsi lánnyal el tudjunk készülődni mire indulni kell. Nem olyan egyszerű dolog útnak indulni két aprósággal, de persze minden megoldható. Fél 9-kor hagytuk el Mór határát, abban a reményben, hogy idén még jövünk! Remélhetőleg a nyárba bele fog férni egy kis hazalátogatás a melegebb éghajlatra! Na jó, a Svéd nyarak sem olyan szörnyűek, nem kell nyáron bundakabát, sőt mi több, le is lehet égni a napon, ha nem olyan az időjárás, mint az első, 2007-es nyarunkon volt. Akkor azt mondtam, ha minden nyár olyan lesz, akkor költözök is haza. De szerencsére annál csak jobb volt eddig. Na de kicsit elkanyarodtam. Szóval kezdetét vette a visszautazásunk. Ahogy megértünk a reptérre, beállt Ati a sorba a csomagleadásnál. Még jó, hogy van egy ablak, ami a "bag drop-off" néven fut, azaz akik már otthon internetről beregisztráltak, azaz kinyomtatták a beszálló kártyáikat, azoknak csak oda kéne beállni, és leadni a csomagot. Na, Magyarországon ez csak a kiírás alapján van így......de ott már mindenki állt minden ablakhoz, magyarul nem voltunk sokkal előrébb. Alexa már igencsak hangot adott annak, hogy ő bizony megenné a főzelékét. De most már kivártuk, hogy Ati sorra kerüljön a csomagokkal, majd a büfénél leültünk, és megetettem az éhes gyereket, és futtában én is ettem egy zsemlét. Majd mentünk a fénykapuhoz. Ott szerencsére előre engedik azokat akik gyerekkel, babakocsival mennek. De mire beértünk, szinte lecsesztek minket, miért nem jöttünk előbb, mert egy autóbusznyi ember már kiment a repülőgéphez. Hát miért?, mert a gyerek üvöltött hogy éhes. Történetesen azt hittük, még rengeteg időnk van, mert 12:40-re volt kiírva az indulás, ehhez képest 12:10-kor már itt "parádéztak" ezen a dolgon. Mindegy, jutott hely nekünk is a gépen! :) A gyerekek aránylag jól bírták a 2 órás repülőutat. Szami volt fáradt már a végére, így leszállásnál már üvöltött, de hát van ez így. Mikor beértünk a terminálba, gyorsan a két csemete tisztába tétele következett részemről, apuka meg várta a bőröndjeinket. Kint már várt minket a barátnőm a saját autónkkal. Amúgy itt említeném meg például, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy ennyi magyar barátunk van itt, akikre mindig számíthatunk, bármi segítségre van szükségünk.
4 körül már itthon voltunk a mi kis családi fészkünkben, ahol itt várt minket apu és a Miki. :)
Furcsa volt egy hónap után újra itthon lenni, de mégis jó érzés. Ugye mindenhol jó, de legjobb otthon. És nekünk már ez az otthonunk!
Új év, új remények, áll a címben is. Attila már 13-án ment állásinterjúra! Azt mondta nem volt könnyű, hogy 4 ember előtt kell "szerepelnie", ráadásul svédül és angolul, és még csak "eredmény" sincs rögtön. 2-3 hét mire megtudjuk mi van, de nagyon bizakodóak vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése